Szóval azt mondják, hogy pszichoterápia jelleggel írjam a dolgaimat, mert meglássam, hogy attól jobb lesz mindenkinek, mint B. J., hogy végérvényesen determináljam magam és megérkezzem oda és úgy, ahogyan pont nem akartam. Na mindegy is, az egyetlen veszélyforrás, hogy egyszer csak a kutya nem áll majd velem szóba, mert megírtam. De ettől meg mondjuk mindig is féltem.
Tehát új év, új remények, az ünnepeket mögöttünk, a szokásos daráló meg előttünk. A napok végérvényesen összefolytak, mostmár nemcsak azt nem tudom, hogy ki kell-e húzni a kukát, mert kedd van ( hétből hatszor általában nem az van, de egy alkalommal meg tuti elfelejtem...), hanem azt is ki kell tapogatóznom, hogy hétköznap van-e, vagy hétvége. Ez így a szünetben izgi, mert a suli sem ad támpontot, de ezt hagyjuk, mert az utóbbi időben tök jó, ha tudjuk, hogy egyáltalán hányadikosok a gyerekek. Későn fizettük be öcsi ebédjét, így nagy a sansz, hogy csóri gyerek az én főztömet fogja vinni egy hónapon keresztül, egyelőre nem is tudom elképzelni, hogyan fogok minden nap főzni?! Aztán volt egy kis torokgyula dolog a szünet előtt, minek következtében Andris ráhúzott egy hetet a szünetre, szóval már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, de a gyerekorvos meg nem adott igazolást, mondván majd vigyem vissza, ha jobban lesz. Majd fogta magát és elment szabira. Most se ebéd, se igazolás, ráadásul a tanító néni meg akarja beszélni velem, hogy Andris randán ír. Hát igen, csukottszemmel és véletlenszerűen, de beszélgethetünk róla.... ha attól bármi is jobb lesz...
Lassan megkapom a lakás kulcsait. Hm.... Ha belegondolok, hogy mennyi mindent kell csinálni, beleértve a felújítást, bedobozolást, kidobozolást, negyedikre lift nélkül való átcuccolást.... Lehet, hogy kis hátizsákkal megyünk majd át, naponta, munka és suli után egy napi adaggal. Úgy nem olyan megterhelő:)))
Annyi mindent le akartam írni, de most semmi sem jut eszembe! A karácsony kottája a szokásos volt, ettünk és aludtunk, némi társadalmi élettel vegyítve. Olyan dolgokkal foglalkoztunk Bundival, hogy vajon hová tűnt az emberekből az a sok gonoszság, ami például a náci korban volt és arra jutottunk, hogy az mind megvan még, csak el van nyomva és a kérdés csak az, hogy meddig tudjuk balace-ban tartani a jóval.
Panna egyébként lázong, nemcsak itt a neten, de úgyamúgy is. Mivel mama átmenetileg az én ágyamban aludt ünnepek alatt (hol van nekem ágyam... ), most az ő szobájában vagyok. Konkrétan a befalazott ajtóba van betéve egy szivacs, ami persze nincs befalazva, csak az ajtó, hát értitek. Szóval ott, azaz itt vagyok én, esténként wasabismogyival betárazva, könyvvel és laptoppal és persze beszélek, hogy fess nekem Pancsi please omjelet a hátamra, meg beszéljük meg a nagygazdaságiválság valós hátterét amit a gonosz rossz fejesek indítottak...hát ilyenek. Csoda ha azt mondja, hogy anyám, nincs gyerekszobán?! És nekem?! ágyam sincs! Na mindegy.... A munkahelyem van, volt, lesz... A saját magam által főzött szar kissé megkeményedett, egészen lehet járkálni a tetején, mint a jégen, attól félve hogy egyszer csak beszakad, de végül nem, mert úriemberek vagyunk, vagy legalább is olyasmi...
A lányszobában pedig csak cseng és száll a dal és sokszor arra gondolok, hogy mennyi érzés van még körülöttem, csak belőlem szakadt ki minden... Utána kéne a hangoknak nyúlni, rájuk fújni és újra beléjük veszni... De mindegy. Amíg fáj, addig legalább érzem, hogy élek...
